Koltai András: Batthyány Ádám. Egy magyar főúr és udvara a XVII. század közepén.
Győr, Győri Egyházmegyei Levéltár, 2012. 636 p.

A Győri Egyházmegyei Levéltár „Források, feldolgozások” sorozatának 14. köteteként Koltai András Batthyány Ádámról és udvaráról szóló, 2000-ben megvédett doktori disszertációjának kiadására vállalkozott, aminek eredményeként egy újabb, igen színvonalas munka vált elérhetővé a szakma és az érdeklődő olvasók számára. Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy ez a monográfia jelen formájában a disszertáció „továbbfejlesztése”, szövegében a szerző számos változtatást hajtott végre, illetve bővítette az elmúlt évtized újabb kutatásának és szakirodalmának feldolgozásával. A munka az előszót, a függeléket valamint az azt követő bibliográfiát és mutatókat leszámítva öt nagyobb egységre tagolódik, azok pedig további fejezetekre és alfejezetekre oszlanak.

Az előszó bemutatja az udvartörténet-írás magyarországi historiográfiáját, az európai trendtől eltérő magyar nézőpontot – amely a koraújkori főúri udvarokban elsősorban a nemzeti kultúra fenntartóit és a Mohács előtti magyar királyi udvar örököseit látta –, majd az 1970-es évektől jelentkező megújult európai érdeklődést és szemléletet az udvarok intézménye, kultúrája iránt, ami a magyar történetírásra is hatott. A szerző is vállaltan az új szemlélet és a kedvező forrásadottságok hatására választotta Batthyány Ádám udvarát doktori disszertációja témájául. Már a módszertani bevezetésben megjelennek az apróbetűs exkurzusok, amelyek az egész monográfiát végigkísérik, elmélyedve egy-egy részletkérdés historiográfiájában, illetve kifejtik az őket megelőző szöveg gondolatait, hasznos adalékokat adva a könyvben szereplő családok, személyek jobb megismeréséhez.

Az első nagyobb egység előbb az udvarral mint jelenséggel, majd a Batthyány család történetével foglalkozik I. Ádám nagyapjával, III. Boldizsárral bezárólag. Részletes fogalommagyarázatokat kaphatunk az udvarról, és az előbbi társadalmi alapját jelentő familiaritás intézményéről. A magyarság sikertelen integrációja a bécsi császári udvarba, valamint az oszmánokkal való állandósult harcok lehetővé tették a főúri udvarok karrierépítés elsődleges helyszíneiként történő kiemelkedését.

A Batthyány család történetében a szerző alaposan ismerteti a család felemelkedésének történetét, így megismerünk néhány, később Batthyány Ádám számára megoldandó feladatot jelentő problémaforrást, például a hatalmas szlavónai és nyugat-dunántúli uradalmakat, vagy a reformációt. Az utóbbival foglalkozó alfejezet kiválóan bemutatja az új felekezetek kezdetben lassú, majd fokozatosan egyre nagyobb mértékű térhódítását a Batthyány családban és birtokaikon.

A második nagy egység Batthyány Ádám ifjúságával és udvari műveltségével foglalkozik első házasságkötéséig. A szerző Batthyány II. Ferencnél veszi fel a fonalat, majd a Bocskai-felkelés és a Balassi Bálinttal való barátság kapcsán rátér a házasságra és vele Ferenc későbbi feleségére, Lobkovicz Poppel Évára. A szerző hangsúlyozza, hogy a nyilvánvaló érdekből történő házasságkötés ellenére Batthyány Ádám szülei „őszinte szerelemmel szerették egymást.” Szó esik Poppel Éva tettrekész, ám konfliktusokat szülő személyiségéről, Batthyány Ferenc birtokgyarapításairól és építkezéseiről, majd a két kis fiúgyermekről, Boldizsárról és Ádámról. A következő alfejezet beszámol Batthyány Ferenc Bethlen Gáborhoz pártolásáról, annak következményeiről, a kért és megkapott császári kegyelemről, valamint a család gyarapodásairól és fogyatkozásairól, amelyek eredményeképp apja halálakor Ádám maradt az egyetlen fiúörökös. Mivel ekkor még csak tizenöt éves volt, az első években (amíg a jog szerint fokozatosan elérte a teljes nagykorúságot) édesanyja irányította a birtokokat és az udvart, valamint gyermekei nevelését és kiházasítását. A szerző előbb azzal foglalkozik, hogyan kísérelte meg az özvegy a vegyes felekezetű, de református többségű udvarban dominanciához juttatni saját felekezetét, az evangélikust. Erre az egyházak patrónusaként volt lehetősége, de a református lelkészeknek sikerült megőrizniük túlsúlyukat, Poppel Évának pedig le kellett mondania arról a szándékáról is, hogy a sárvári evangélikus püspök alá rendeli a birtokain élő prédikátorokat. Az „evangélikus fordulat” természetesen kihatott a Batthyány-gyermekek nevelésére is. A következő alfejezet Ádám neveltetésével, nevelőjével Zvonarics Györggyel, valamint korai, sokat változó udvarával foglalkozik. A következő alfejezetek Ádám és édesanyja ellentéteivel foglalkoznak, Magdolna húga hozománya miatti feszültséggel, amely után Ádám elérte, hogy apai öröksége egy részét átvehesse, majd az ifjú főúr katolizálását és Formentini Aurórával kötött házasságát mutatja be a szerző, végül a császári udvarban ellátott kamarási feladatait vázolja, és a rakamazi vereséggel véget érő első hadjáratába enged bepillantást.

A harmadik nagyobb egység az udvar épített környezetével foglalkozik. Az udvar életének megismeréséhez szükséges forrásokat ugyanis elsősorban a birtokigazgatással összefüggő iratok, leltárak jelentik, amelyek segítségével a család várainak történetét is megismerhetjük. A szerző az 1632. évi egyezménnyel folytatja a birtoktörténetet: Poppel Éva újabb uradalmakat enged át fiának az apai örökségből, köztük a fontos Németújvárat, amely addig családi székhely volt, bár épp Batthyány Ádám alatt veszített tért Rohonccal szemben. Koltai részletesen taglalja azokat a birtokjogi bonyodalmakat, személyes ellentéteket, amelyek az 1636-os egyezményig elvezettek: így szerezte Szalónakot, bár Grebenről le kellett mondania. A következő alfejezet Poppel Éva halálát, a temetést övező felekezeti problémákat és a temetéssel összefüggő hírhedett igali portyát tárja az olvasók elé. A következő két alfejezet ismerteti a Batthyány-birtokkomplexum végleges kialakulását: a Poppel Éva halálát követő újabb egyezményt és I. Ádám birtokszerzési kísérleteit, amelyek váltakozó sikerrel folytak, de Vas megyében és a szomszédos alsó-ausztriai területeken eredményesnek bizonyultak. Ezzel kapcsolatban a szerző kitér a 15. század közepe-vége óta Habsburg-zálogon lévő nyugat-magyarországi uradalmak reinkorporációjára. Végül a szentgróti birtokszerzés körülményeivel foglalkozik.

A birtokkomplexum kialakulását követő fejezet után a birtokigazgatással kapcsolatos rész következik. A szerző részletesen bemutatja a birtokok adminisztrációjában bekövetkezett változtatásokat a leltárak és urbáriumok segítségével, amelyek e változtatásoknak köszönhetően szaporodtak meg, váltak rendszeressé. A leltárak készítőivel is foglalkozik, az exkurzusban részletesen be is mutatja őket. 

A következő fejezet az uradalmak váraival és várkastélyaival foglalkozik, elsősorban a két legfontosabbal, a németújvárival és a rohoncival, majd röviden a szalónaki várral, a szenteleki, körmendi és csákányi kastéllyal, a dobrai várral, a rakicsányi és torniscsai kastélyokkal, a borostyánkői várral és a pinkafői kastéllyal, de kitér a gyimótfalvi udvarházra, a tarcsai házra, végül a ziegersbergi és a szentgróti várra. Az első kettőt, mint legfontosabb rezidenciákat szinte helyiségről-helyiségre mutatja be. Ez főleg annak tükrében nagy teljesítmény, hogy a németújvári vár mára csak romjaiban maradt fenn, a rohonci kastély pedig úgy sem. A várak bemutatása során itt-ott megfigyelhető némi aránytalanság: amíg a szerző Németújvár Batthyányak előtti birtokosait legalább név szintjén végig felsorolta (167. o.), addig Rohonc esetében ez elmaradt (195. o.), Ziegersberg és Szentgrót pedig elég sovány leírást kaptak, egyenként rövidebbet, mint a tarcsai négyszobás nyaralóépület (232–233. o.). Az utolsó alfejezetben a szerző osztályozza a fenti várakat, kastélyokat és udvarházakat aszerint, mennyire voltak alkalmasak arra, hogy lakóhelyet biztosítsanak az udvarnak. Az egész egységet tekintve ki kell emelnem a képek és vázlatrajzok segítő szerepét. Az egész kiadványt bőséges képanyag jellemzi, s különösen itt járulnak hozzá jelentős mértékben a mondanivalóhoz.

A negyedik nagy egység az udvari társadalmat vizsgálja, kísérletet tesz az udvari rendszabályok rekonstruálására és a az udvari társadalom bemutatására. Részletes írott rendtartások hiányában a szerző rendtartás-vázlatokhoz, udvari összeírásokhoz, fizetési lajstromokhoz, egyszeri utasításokhoz fordul. Emellett valószínűsíti, hogy volt egy – azóta elveszett – rendtartás, de legalábbis Batthyány Ádám tervbe vette elkészítését.

A rendtartás forrásainak bemutatása utáni fejezet a familiárisokról szól, részletesen bemutatva a különböző csoportokat, az úr fizetési kötelezettségeit szabályzó konvenciókat, a familiárisok fizetését, szolgálati idejüket, majd rátér a főkapitányi és az udvari hadnagyi tisztségek viselőire, az exkurzusok segítségével még alaposabban bemutatva őket. A szerző ezután foglalkozik a szolgálat mibenlétével és az udvari sereggel.

A következő fejezet az udvar oktatási intézmény-jellegével foglalkozik, bemutatva az udvari nevelés előnyeit és hátrányait, népszerűségét, az udvari iskolákat és historiográfiájukat. E fejezeten belül külön alfejezetek foglalkoznak az udvarban nevelődő nemesifjak által ellátott tisztségekkel, az inasokkal, az asztalnokokkal és étekfogókkal, illetve az úr közvetlen környezetébe kerülő fiatal familiárisokkal.

A következő fejezetben az udvar szerkezeti felépítésének vázlata mellett a szerző bemutatja az egyes tisztségeket, a hoppmestertől kezdve a komornyikokon át az udvari mesteremberekig, valamint ír az udvar lovairól, kutyáiról és sólymairól, megemlítve a hozzájuk kapcsolódó legendákat is.

Az ötödik fejezet az udvar női oldalával foglalkozik, amely a férfi udvarnéphez képest csekély létszámú volt ugyan, de vizsgálata nélkül nem kaphatnánk teljes képet az udvarról. Magyarországon szokatlan módon a női udvartartás nyelve eltért a férfi udvartartásétól, mivel Formentini Auróra nem tanult meg magyarul, így német fraucimerekkel vette körül magát. Bár itt kevesebb forrás állt rendelkezésre, a szerző itt is bemutatja az egyes csoportokat, a vénasszonyoktól a cselédekig, majd az utolsó alfejezetben a női udvar foglalatosságait. Az egész egységet jellemzi a táblázatok nagy száma, amely főleg az udvari társadalom bemutatásakor számít hasznos segédletnek.

A fejezet a továbbiakban a főúri élet eseményeivel, a hitélettel, Batthyány Ádám utolsó éveivel, halálával és hagyatékával foglalkozik. A szerző az eseményeket tekintve visszatér Batthyány első házasságkötéséig, ám most a családi élet eseményeit tárja az olvasók elé. Végigkíséri I. Ádám gyermekeinek születését, a két nagykorúságot megért fiú taníttatását, majd a gyermekek révén kialakított rokoni kapcsolatokat tárgyalja.

A hitélettel foglalkozó alfejezet beszámol az immár katolikus udvari lelkészek missziós tevékenységéről az uradalmak területén, majd Batthyány Ádám kísérletéről, hogy szerzeteseket telepítsen le birtokain. Törekvéseit több elvetélt kísérlet után végül a ferencesek németújvári letelepedésével siker koronázta. Az utolsó alfejezet az udvarhoz tartozók körében végbement hittérítéssel, az udvar vallási megosztottságával, és az ezt kísérő indulatokkal foglalkozik.

A harmadik alfejezet Batthyány utolsó éveit tárgyalja, kezdve Formentini Auróra halálával és a temetést kísérő reprezentáció bemutatásával. Az alfejezet második része a fiatalon elhunyt Esterházy László özvegyével, Batthyány Eleonórával foglalkozik, aki szintén ezekben az években halálozott el, illetve kitér Batthyány Ádám szélütésére. A következő részt már vidámabb témának szentelték, Batthyány Ádám Wittmann Katalinnal kötött második házasságának, amelyet a korban meglehetősen szokatlanul szerveztek meg, végül megemlíti közös gyermekük, Auróra Julianna megszületését. Az alfejezet befejező egysége Batthyány Ádám utolsó éveiről, az országegyesítő háború terveiről, a főúr haláláról és a temetés lefolyásáról szól.

A negyedik alfejezet a Batthyány Ádám által hátrahagyott javak és természetesen udvara sorsát követi nyomon. Utóbbi névlegesen ugyan megszűnt az úr halálával, azonban részben beleolvadt fiai udvartartásaiba, bár pont a familiárisi szolgálat személyes jellegéből adódóan Kristóf és Pál személycseréket tudott eszközölni a tisztségviselők között. A továbbiakban a szerző a női örökösökkel, Borbálával, illetve az özvegy Wittmann Katalin és leánya sorsával foglalkozik. Bemutatja Kristóf és Pál rábeszélést és erőszakot sem nélkülöző eljárását, amellyel mostohaanyjukat és féltestvérüket kiforgatták a nekik járó és nekik át is adott vagyonrészből és a borostyánkői uradalomból, majd a következő alfejezetben azokat a pereket, amelyet Katalin második férje, Johann Nikolaus von Küberg indított Batthyány Pál hatalmaskodásai miatt. Végül a Wesselényi-összeesküvést követő légkör lehetővé tette az eljárás megindulását, de Batthyányéknak sikerült kisebb következményekkel lezárni az esetet. A Wittmann Katalinnal történő erőszakos „megegyezés” azt a célt szolgálta, hogy a Batthyány-fivérek feloszthassák maguk között az apai örökséget, amely folyamatot a negyedik rész mutatja be. Végül az utolsó egység Batthyány Ádám emlékezetével és reprezentatív udvari imázsával foglalkozik.

A függelék első része két végrendeletet közöl, Poppel Éváét és Batthyány Ádámét. A következő rész a család részletes genealógiáját közli „a kezdetektől” a 18. század közepéig, illetve ehhez mellékel egy vázlatos családfát, amely a fontosabb leszármazásokat közli a 17. század végéig.

A függelék utolsó része Batthyány Ádám fontosabb birtokainak jegyzéke uradalmanként, s azon belül falunként, szerepeltetve a községek mai nevét is. Az egyes szakaszok elején a szerző összefoglalja az adott uradalom birtoktörténetének legfontosabb tudnivalóit, onnantól kezdve, hogy a Batthyányak megjelennek az adott birtokban. Ehhez a részhez igen részletes és kiváló térképet találunk a kötet első és hátsó borítójának belsejében, amely szerepelteti a Batthyány-birtokokon túl a környék (elsősorban Vas és Zala megyék) fontosabb várait és mezővárosait is. Sajnos a szlavóniai Greben uradalma, bár a felsorolásban falvaival együtt szerepel, a távolság miatt lemaradt a térképről. Ez azonban vállalható áldozat volt azért, hogy a legfontosabb birtokokat kellő részletességgel lehessen ábrázolni. Greben ugyanis nem sokáig volt Batthyány Ádám birtokában, 1636-ban zálogjogon édesanyjának, majd Poppel Éva halála után, 1641-ben húgának, Erdődyné Batthyány Erzsébetnek engedte át, immár örökjogon. Apróbb hiányosságnak tartom, hogy a Borostyánkőhöz közeli Ziegersberget, bár csak 1645 és 1649 között volt Batthyányé, nem tüntették fel.

A függeléket terjedelmes forrás- és irodalomjegyzék, személy- és helynévmutató követi, valamint egy kronológiai mutató is, amely 1140–1764-ig, a birodalmi hercegi cím elnyeréséig tartalmazza a Batthyány család történetének jelentősebb eseményeit, bár az első néhány évszám Németújvár történetének kezdeteire vonatkozik. A kötetet német nyelvű összefoglaló zárja.

A kötetben itt-ott előfordulnak gépelési hibák (pl.: szemont – 237. o., Ferrrari – 435. o.), de ezek a lehető legkisebb mértékben zavarják meg az olvasót. Érdekes (ugyanakkor a forrásokban szereplő eltérő névváltozatok miatt egyáltalán nem hiba), hogy a Rohoncot és Szalónakot korábban birtokló családot Koltai Paumkircher néven nevezi, a – főleg osztrák szakirodalomban – sokkal elterjedtebb Baumkircher helyett (42. o.).

Összességében megállapítható, hogy a monográfia eleget tesz vállalt célkitűzéseinek, olvasmányos, alaposságával és részletességével pedig példát mutat nemcsak a jövőbeli udvartörténeti munkáknak, hanem a korszak politika-, birtok-, társadalom-, gazdaság- és egyháztörténetével az alapkutatások szintjén is foglalkozó műveknek, doktori disszertációknak. A munka korszerű, az európai udvartörténet-írás által is használt módszertan alapján íródott, s várhatóan inspirálni fogja a Királyi Magyarország és Erdély más tájegységein egykor létezett főúri udvarok szerkezetének kutatását.

 Csermelyi József