Az akarat diadala (Triumph des Willens) Fekete-fehér, magyarul beszélő, német propaganda film, 118 perc, 1935.

Rendező: Leni Riefenstahl
Forgatókönyvíró: Walter Ruttmann, Leni Riefenstahl
Zeneszerző: Herbert Windt
Operatőr: Sepp Allgeier, Karl Attenberger, Werner Bohne
Interneten elérhető: https://www.youtube.com/watch?v=QHsyupYitXY

A filmet – épp a bőségesen rendelkezésre álló harmadik világbeli utánérzések miatt – céltalan dolog lenne ideológiai szempontok alapján elemezni. Mindig vannak, akik önként menetelnek és olyanok, akik meneteltetik őket. Jelen kritika ideológiai vonulatát érzékelteti Kurt Vonnegut klasszikus párbeszéde Az ötös számú vágóhídból:

Az évek során gyakran megkérdezték tőlem azok, akikkel összeakadtam az utcán vagy egyebütt, hogy min is dolgozom. Én pedig rendszerint azt feleltem, hogy a legfőbb munkám az a könyv, amit Drezdáról írok. Egyszer elmondtam ezt Harrison Starrnak, a filmesnek is, mire ő felvonta a szemöldökét és megkérdezte:

– Ez valami háborúellenes könyv?

– Igen – feleltem. – Úgy hiszem.

– Tudja-e, mit mondok annak, akiről azt hallom, hogy háborúellenes könyvet ír?

– Nem. És mit mond annak, Harrison Starr?

– Én annak ezt mondom: „Miért nem ír helyette inkább egy gleccserellenes könyvet?”

Látni kell tehát, hogy milyen módszerekkel dolgozott a rendező, hogyan tudta transzcendens élménnyé nagyítani a pártgyűlést, tekintettel már csak arra is, hogy emiatt a művét nemsokára a világ összes filmfőiskoláján tananyagként vetítették. Nem mellékes emellett annak történelmi háttere sem.

Először is a film elkészítésének az apropóját kell szemügyre venni: nemcsak arról volt szó, hogy kellett valami közönségfilm, amely az UFA-n keresztül megtölti a náci párt házipénztárát, mert ezt már az 1933-as nürnbergi gyűlésnél is megtette Riefenstahl A hit győzelme c. opusával, amely kielégítő sikert aratott a jegypénztáraknál, amíg Röhm, az SA vezetője miatt ki nem vonták a forgalomból. Ennél itt most többről volt itt szó. 1934. június 30-án Hitler kivégeztette az SA egész vezérkarát, s pár hét múlva, amikor megismertette a néppel a tettet, ezt mennydörögte a rádióban: „Ebben a pillanatban én vagyok a felelős a német nép sorsáért, így én lettem legfőbb bírája is. Parancsot adtam egy árulás vezetőinek kivégzésére, és arra, hogy égessék ki a kútmérgezőknek ezt a fekélyét a nyers húsig. Tudja meg a nemzet, hogy a belső renden és biztonságon alapuló létezését nem fenyegetheti büntetlenül senki! És tudja mindenki, hogy aki kezet emel az államra, annak osztályrésze a halál!" A következő pártgyűlésnek tehát nem pusztán a hatalmat, hanem annak teljes egységét kellett demonstrálnia. A film így nem annak készült, mint aminek hihetjük, ti. a náci mozgalom egyik újabb mutatványának, hanem nagyon is konkrét célja volt: a tömegek megfélemlítése. Ennek utolsó akadálya pedig akkor hárult el, amikor már ácsolták a tribünöket: 1934. augusztus 2-án, mikor az agg Hindenburg tábornagy, a Német Birodalom (leginkább már csak címzetes) elnöke is meghalt és Hitler felvette a „Führer” titulust. (A filmet a főcímben már így jegyezte, mint „producer” – megjegyzendő, hogy 1933-ban még az NSDAP volt a megrendelő, nem pedig ő.) 

Az 1934. szeptember 4–10. közötti VI. Reichparteitags négy napjára utazunk tehát. (A hatból ennyit mutatott be a film.) Az elején Hitler repülőgépén ülünk és a felhők között járunk. Hogy ez egyébként tényleg Hitler gépe-e, azt nem tudjuk – de nyilvánvaló, hogy az, mivel a gép nem is a felhők között, hanem azok fölött jár: a kamera folyton azt mutatja, hogy egy-egy párahegy fölé kezd emelkedni. Nem bele – fölé. Nem mindegy. A háttérben lassú, ünnepélyes zene szól (Wagner: A nürnbergi mesterdalnokok c. operájából), jelképezve a vezér lelkiállapotát, aki maga a béke és a nyugalom: az ország jó kezekben van. A felhőhegyek fenségesek: az ég is ünneplőbe öltözött a nagy nap tiszteletére. (Riefenstahl korábban alpesi filmek forgatásán vett részt, volt tehát érzéke a hideg magasságokhoz.) A gép csak egyszer fut bele a parádés égi szürkeségbe, de ez sem cél nélkül történik: kiröppenve belőle szemünk előtt bomlik ki Nürnberg kissé homályos, ergo misztikus látképe. A kamera ügyesen mutatja be, amint a gép árnyéka ráfut az utcán menetelő tömegekre: már ebben a pillanatban jelzi a vezetés és a vezetett közösségét, akik lenn még ugyan nem tudnak lelki egységbe forrni a vezérükkel, de annak védelmező árnyéka már rájuk vetül – közeleg a nagy találkozás. (Apró oda nem figyelés, hogy a tömegek a géppel szemben menetelnek.) Mellesleg A hit győzelme c. filmben a rendezés még gondot fordított arra, hogy bemutatassa az ünnep előkészületeit, tételesen a pártszolgálatosok vidám gyülekezését – itt erre már nem volt szükség: a tömeg immár egyszerűen csak „rendelkezésre áll”.  

A városból lényegében semmit sem kapunk: ez nem is csoda, hiszen az ünnep már megindult, így hát itt egyéb karakteridegen életképeknek nincs helye. (Nem úgy, mint 1933-ban, amikor még Riefenstahl pár snittben a főtéri emelvény ácsolásának a bemutatásával némi figyelmet fordított a hétköznapiságra is.) Hitler végigkocsizik a főúton, s ekkor a kamera (elunván a természet és a háztömegek – a lényeg mindig a „tömeg” szón van – vázlatos bemutatását) most már foglalkozni kezd az emberekkel is. Természetesen a legolcsóbb megoldással él, vagyis szinte kizárólag nőket és gyermekeket mutat be közeliekben, amint kitágult szemekkel rajonganak érte. Hitler üdvözlésre merevedett kezét is többször látjuk közelről – megint csak jelkép ez: mintha a tenyerén hordozná a várost, a hátteret és a hódolóit. (Megint egy kis tudatalatti bakival állunk szemben: ez a kéz nem hordoz semmit, hanem felemel, és amikor lehull, tulajdonképpen elhajítja, ledobja a benne foglaltakat) Riefenstahl még egy olyan ötlettel is kísérletezik, amelynek a résztvevője egy macska: az állat az ablakban áll, mire a kamera gyorsan bevágja Hitlert, amint felfelé pillant. A diktátorokról szóló filmek mind tele vannak ilyen epizódokkal, pl. a Berlin eleste (1949) c. szovjet eposzban Sztálin egy virágtőt vagdos és lehajol egy levélkéért, hogy az ne pettyezze be céltalanul a pástot; Rákosi pedig búzakalászt simogat stb. Mellesleg a macska már A hit győzelmében is előkerül, akkor éppen a cicamosdást hagyja abba, hogy rácsodálkozzon a külvárosba bemenetelő SA-n.) 

De a város is figyel rá: a kamera úgy mereng el a szobrokon, mintha azok is az érkezőt figyelnék: a múlt találkozik a jövővel a jelenben, és áldásukat adják rá. A zene közben határozott és erős dallamvilággá fokozódik, és végül elérkezik a végpontjára, amikor is Hitlert elnyeli a szálloda ajtaja, odakinn pedig immár katonai öveken, germán arcéleken és fekete csizmákon áll meg szemlélődni a kamera, miközben dübörög a Wagner-zenét felváltó Horst Wessel induló, a náci Németország félhivatalos himnusza. Aztán még jön egy kis tömegrajongás és egy éjféli katonai koncert – az első felvonásnak vége. 

Nürnberg, reggel: halk zene, ébredező város, amelyen ember nincs (két óvatlanságból felvett sétáló alak fejének a kivételével), majd az egész átvált a határban álló sátorerdőbe, amelyből az SA tagjai, illetve pártmozgalmárok (szigorúan férfiak) indulnak neki az örömteli napnak. A zene emelkedik, akárcsak a jókedv, a cselekedetek és a vágások is egyre gyorsabbak és lendületesebbek lesznek, a borotválkozástól a főzésen át eljutunk az önfeledt játékig, s ezek keretébe a rendezés egy-egy mosolygó vagy nevető emberfejet is beilleszt, mintegy általuk jelképezve az egész táborozás önfeledt hangulatát. Mivel azonban a tömeg nemcsak katonákból áll, ezért egy néprajzi felvonulást is megtekinthetünk, ahol az ismét feltűnő Hitler megint nőkkel találkozik, akik szemérmesen köszöngetnek neki. Aztán megindul a kocsimenet a pártgyűlés felé: itt a kamera fura megoldást alkalmaz, mivel Hitlerrel együtt huppan be a kocsiba és mindent kissé homályos csillogással vesz fel, jelezve, hogy ami idáig volt, az a bevezető, de most kezdődik a vezér igazán személyes élménye: a megdicsőülés, amely az eddigi formátlanság homályából fog kibontakozni. Bár persze az is lehet, hogy a három tucat operatőr egyike bakizott és egyszerűen nem tudott éles képet csinálni a Führerről.

A pártgyűlés zárt termében Hitler helyettese, Rudolf Hess jelenik meg, aki pár harsány tőmondatban felvázolja, hogy amit Hitler akar, azt Németország is akarja, miközben állandóan kifordul az oldalt ülő vezére felé, aki láthatólag kissé zavartan fogadja ezt a meglepő gondolatot, töpreng, hogy mit is tegyen ennek hallatán. Végül feláll és megint üdvözlésre hajlítja a kezét. (Mint ahogy a mozirajongók össze szokták számolni, hogy egy filmben hányan halnak meg, itt sem ártana megtudni, hogy hányszor tisztelgett így a környezetének.) Még néhány szónoklatrészlet következik, ám kis kiegészítést kell tudni ehhez: azt, hogy ezek nem ott hangzottak el. Hitler ui. a kész filmnél elégedetlen volt a második (párt)vonal színészi teljesítményével, ezért az UFA-ban felépítették a kongresszusi csarnok belsejét és megint mindenkinek el kellett mondani a magáét, csak kissé nagyobb átéléssel, mint a valóságban, a tapsot pedig a szöveg alá keverték. Riefenstahl az emlékirataiban kifejtette, hogy különösen akkor hökkent meg, amikor a pótforgatáson Hess, Hitler legodaadóbb követője olyan lelkesedéssel fordult a jobb sarokban lévő semmihez, mintha a vezére tényleg ott ülne, ekkor felmerült benne, hogy ez az ember talán nem is teljesen normális. (A nürnbergi perben tényleg ezzel próbálkozott, de nem sikerült.)

Aztán „ő” léphet végre az emelvényre – de nem itt benn, hanem kint, a szabadban, 52 000 önkéntes előtt. A rendezés ezzel is jelezte azt, hogy a többiek a zárt helyeken azt mondanak a belterjes közönségnek, amit akarnak – Hitler a szabad levegőre vágyik, a nemzet színe-java elé. A tömegek itt még nem mozognak, hanem várnak és állnak. A mozgás a negyedik napra, a csúcspontra marad.

Hitler szónoklata rántja ki ezt a napot a semmitmondásból és a manierizmusból: mert ő autentikusan viselkedik. Este a szokásos tűz és tűzijáték az SA szervezésében, amely hűséget esküszik Hitlernek – itt az a személy, akit egyedül Hitlerhez méltóan fogadnak, Victor Lutze, az SA kijelölt új vezére, akit Hitler külön a maga parancsnoksága alá rendelt. Az éjszakai jelenetek különben nem mondhatni érdekesnek: sötétség, fáklyák, tömeg és üvöltés. Ez is volt a célja – lesüllyeszteni a nézőt is a kollektív tudatalattiba, bevezetni őt a szellemi vakság bizsergető érzékiségébe.

A harmadik napon Hitler immár teljes sikerrel szakad el a tömegektől, nem is mutatja őt a kamera a városban vagy az utca emberével együtt; már csak hivatalos minőségében parádézik. Két rövid szónoklatot mond a nép előtt, egyet nappal, egyet éjjel. (Nők innentől kezdve már nincsenek a filmben: a férfiak világába érkeztünk.) Az elsőnek még behatárolt a célközönsége – a fiatalság Baldur von Schirach vezetésével –, a másodiknak már nem, az csak egy egyenruha-egyveleg. A kamera mindig szépen körbejárja a szónoklót a dísztribün alatti területen (görbe síneket kellett ezért oda építeni), időnként közeliben mutatja az arcát, s a tömegből is be-bevillant ellenpontként egy-egy lelkes tekintetet, továbbá az operatőr lassú pásztázással kedvtelve szemlézi végig az emberrengeteget. Néha közéjük is bújik, bár ezt leginkább úgy intézi el, hogy beleáll a közeledő falanx elé. Az első gyűlésnél esik meg az a bizonyos híres jelenet, hogy a fiúk felelgetnek egymásnak – ki honnan jött –, de ezt is utólag forgatták bele az anyagba. (Szabó István innen vette a Mephisto hasonló mozzanatát.)

Aztán következik a nagyjelenet, amelyet állandóan vetítenek, ha a nácizmusról van szó: a negyedik nap délelőttje, amikor Hitler tiszteletét teszi a halott bajtársak emlékművénél, majd következik a SS és az SA egységeinek összevont hűségtétele. Habár a megvalósítás grandiózus, ez nem Riefenstahl kreativitását dicséri, mivel ő csak felvette a mások (Albert Speer) által megálmodott koreográfiát. Ez immár minden mozzanatában precíz, továbbá csak és kizárólag Hitlerről szól: az elején ő vonul két szárnysegédje kíséretében (az egyik Himmler, a másik Lutze) a sír felé, ahol immár nem látjuk a zenekart a karmesterrel, nem úgy, mint a múlt évi anyagban. (Akkor Hitler Röhmmel ment oda egy sorban, most azonban, hogy a háta mögött Lutze mellett Himmler is megjelent, egyértelmű volt a célzás: az SS a továbbiakban nem tartozik az SA fennhatósága alá, viszont fontossági sorrendben mindkettő a kancellár személye után következik.) Hitler ugyanilyen társas magányban tér vissza a tér túloldalára. Látni tehát a személyességi kör szűkülését, azt, ahogy haladunk napról napra egyre inkább a vezér irányába: eltűnnek előbb a bámészkodók és átveszik helyüket a meghívottak és iderendeltek, majd elenyésznek Hitler mellől a harcostársak is, hogy végül e napon immár egyedül maradjon a középpontban.

Riefenstahl itt is – mint már korábban – több kameraállásból dolgozott: az egyik Hitler szónoki emelvénye mögött a magasban csúszott fel-le, a három zászlótartó rúd egyikén látszik egy kis kapszula, amint süllyed és emelkedik – abban ült az operatőr. A másik szemben volt vele, a többi oldalt, meg az emelvény alatt (megint síneken), s ezek képei állandóan váltakoznak egymással. A legnagyobb hatást természetesen azok a beállítások hozzák, amelyek bemutatják a menetelők kavargását – bár azt Hitler szónoklatáig nem tudjuk meg, hogy pontosan mire jó ez az egész, már ti. a menetelés az emelvény előtt két ágra válva, hiszen e nélkül is látta mindenki a felsorakozott százezreket. (A statisztéria száma 150.000–200.000 között volt.) Különösen szívesen él a rendező a képsík kitágításának az eszközével, vagyis szűkben kezdi, majd felfelé haladó mozgással vonja be a néző tekintetébe a terület többi részét. Fontos megoldása még, hogy mindent vertikális és horizontális megoldásokkal vesz fel, azaz vízszintes és függőleges síkokat használ, amellyel egyrészt a gyűlés szigorúságát, másrészt annak egyszerűségét sugallja. Dőlt kameraállás (amely mindig a bizonytalanságot jelzi) és kézikamera (amely a természetességet) evidensen nincs benne, ez utóbbit persze még sehol sem használták ebben az időben. A tömegjeleneteknél igyekszik a zsúfoltságot érzékeltetni, különösen sikeres ez a zászlórengeteg bemutatásában, amelyet már 1933-ban is kiemelt ötletként kezelt.

Mellesleg van benne egy jelenet, amikor a katonák lemenetelnek a lépcsőn, amely a Patyomkin páncélos híres részletét idézi. Össze is hasonlítgatták Riefenstahl filmjét ezzel, de ő tagadta az azonosságot: Eizenstein filmjét művészi alkotásnak tartotta, a magáét meg csak egy jó dokumentumdarabnak. Ennek ellenére montázsbeli ötletesség nem igazán látszik azon kívül, hogy eltérő kameraállásokból veszi fel ugyanazt a jelenetet és néha panorámázik– egyetlen mozzanatban van eredetiség, amikor a katonák levonulnak a lépcsőn, majd a kép elsötétül és e belsővágás után már hátulról látjuk a csizmák elmenetelő sorfalait, de immár egészen a föld szintjéről, ezáltal megnagyobbítva az egész jelenet szuggesztív erejét. (A filmben – összeszámolták – 1155 snitt van: a kb. 60 órás anyagból lehetett mit válogatni, ezért is lett ez ennyire vibrálóan tömény az ebből összeállított 2 óra.)

Aztán megszólal a vezér – természetesen egyedül, mindenkitől távol, csak Himmlert sikerült pár másodpercre „beügyeskedni” mögé, messze hátra. Bevezetésként a két birodalmi sast mutatja a kamera, amelyek egymás irányába néznek, s ezért úgy festenek, mintha maguk is a szónoklatot várnák, amelynek hatására végre felszállhatnak. (Ami persze alkalmas a félreértelmezésre is, mert ha szállni akarnak, akkor már előre unják a beszédet.) A kinyilatkoztatás azonban meglehetősen tömör. Hitler ridegen biztosítja a hallgatóságot, hogy a mozgalom egységes, és immár nem is a pártra, hanem önmagára fogadtatja meg az esküjüket. Megszólalnak az ágyuk és a hívek némán vigyázzba meredve fogadják el és be a helyzetet.

A következő fordulat történelmi ismeretek nélkül nehezen következő: Hitler komor arccal egy zászlót gyűr hozzá a neki felsorakozott zászlókhoz. A zene is csendesre vált, igyekszik méltóságot adni a szituációnak. Amelynek az értelme az volt, hogy a kezében tartott vászon az ún. „vérzászló” volt – ezt még az „sörpuccs” alatt koszolta be vérrel néhány követője. Az új egységek zászlaját azzal szentelték fel, hogy hozzáérintették a régit. (A vérfoltokat is láthatjuk a fehér körben. Hogy aztán az tényleg vér volt-e, nem tudni, a nevezetes zászlónak ugyanis a világháború káoszában nyoma veszett.)

Az első vetítési órának vége: most ismét Nürnberg jön és egy katonai parádé. Innentől kezdve a film leghosszabb és legunalmasabb részének vagyunk tanúi, Riefenstahl láthatólag nem tudott igazán mit kezdeni e kihívással – bár maga is elismerte, hogy azért volt nehéz a munkája, mert négy napon át folyton ugyanolyan dolgok ismétlődtek, s ezekből kellett volna valami eredetiséget kibontakoztatnia. Ezért itt már látszik, hogy fárad a téma, a rendező megelégszik azzal, hogy folyton Hitler profilját vágja be a menetelők képei közé, aztán igyekszik a környezet tágabb bemutatásával is érvényesíteni a nagyságot és az erőt, néha felső gépállásból együtt mozog a felvonulókkal, egyszer pedig megint a kamerára menetelteti a csizmákat. A végén még történik egy beszéd a csarnokban, ahol Hitler a népi egységről szóló beszél, majd Hess közli a tömegekkel, hogy Hitler egyenlő Németországgal. A záró 40 perc (a film kb. harmada) azonban a csattogó és egyhangú indulókra lépkedő egyenruhások látványa miatt megterhelő és dagályos marad. A zenei rész is itt vált a legfárasztóbbra: a nehéz, komor és egyhangú indulók amúgy is végigkísérik az eseményeket, itt azonban már teljesen nyomasztóvá válnak. (A zene mindig csak akkor tűnik el, ha valaki beszél.)

Érdemes viszont e rész egy mozzanatára odafigyelni: a parádé parancsnoka odalép Hitler kocsija mellé és jelent neki. Hitler kezet fog vele és mutatja, hogy álljon az ajtó elé, majd a vállát megérinti a kezével, jelezve, hogy ez így most jó. A jelenet finoman utal Röhm nagy hibájára, ő ui. azzal „húzta ki a gyufát” a múlt évben Hitlernél, hogy amikor ő udvariasságból a kocsijába invitálta Röhm-öt, az SA-vezető ezt természetesnek tartván fel is kapaszkodott oda. Itt viszont Göring és Hess is udvariasan a kocsi előtt ácsorognak.

A film nagy siker volt az 1935. március 28-i berlini díszbemutató után – és nemcsak otthon, hanem külföldön is, még Párizsban is kitüntették 1937-ben a világkiállítás első díjával. A szocialista országokban betiltották, nyugaton pedig hosszú évtizedeken át nem lehetett látni, még az NSZK-ban sem. A film csak a dvd-korszakkal tért vissza a köztudatba. Politikai pártállástól függően sokan vagy csak a „lélekemelő meneteléseket”, vagy kizárólag az „izomfitogtató erőkomplexust” látják benne.

Gyöngyösi Zoltán